A hosszú évek óta Magyarországon élő Gianni Annonitól tudtuk meg, hogy a parmezán sajtot aranyfedezetként is elfogadják az olasz bankok. Sajnos ez az ízletes, minőségi sajt sem fogyasztható korlátlan ideig, tehát nem érdemes nagy készleteket bespájzolni belőle! No de a tréfát félretéve, éljünk a mának – ahogy a Trattoria Pomo D’Oro alapítója és tulajdonosa is teszi.
Melyik kérdést teszik fel neked a leggyakrabban?
Azt, hogy miért jöttem Magyarországra és miért szerettem meg Magyarországot. Szerintem már minden oldaláról próbáltam megközelíteni ezt a témát. Sok magyar megy külföldre mostanában, szerintem nem azért, mert ott kint jobb, hanem mert ők ott találják meg a világukat. Szerintem mindenki ott él, ahol a megtalálja a maga „mikrokozmoszát”. Minden népnek megvannak a maga íratlan szabályai, ha belefér a te etikádba, morálodba, gondolataidba, akkor tartsd be és maradj.
Ha nem, akkor menj haza. A tiszteletet egy nép felé mindig be kell tartani, és ezt gyakran elfelejtjük. Egy vendég mindig vendég marad, és a vendégséget valamivel meg kell köszönni.
De már nem érzed vendégnek magadat, ugye?
Húsz év után már nem… Budapest nagyon nemzetközi, akár akarjuk, akár nem. Sokan megtalálták a számításukat. Akkor, mikor idejöttünk vendégként Magyarországra, még nagyon kevesen voltunk, a saját országunkat képviseltük… Nálam a vendéglátós munka előbb kezdődött, mint a tévés.
Hamar megtanultál magyarul? Az olaszok könnyen tanulnak nyelvet?
Szerintem ez kortól függ. Van egy jó barátom, egy olasz ferences szerzetes, aki egyszer, amikor szolgálaton kívül volt, bicajjal átkerekezett ide Budáról, és beszélgettünk egy 23 éves belorusz papról, aki döbbenetesen gyorsan megtanult olaszul és magyarul is. vannak olyan időszakok az életben, amikor egyszerűbb minden. Ez a fiatalkor, amikor minden csak úgy ragad az emberre.
Megengedsz egy személyes kérdést? Bár most nyár van, messze a síszezon, de hogy van a térded, amivel annyit szoktál bajlódni?
Rosszul, mert megöregedtek a sok sportolás miatt – egyébként türelmetlen vagyok ebben is, és nem gyógyul meg a térd, ha nem vagyok vele türelmes. A barátaim azt mondják, hogy pudingból vagyok. Viszont már nem megyek „haza”, ha orvosi ellátásról van szó, mert van egy magyar orvosom, akiben megbízom és már olasz barátaimnak is őt javasolom, ha szükségük van kezelésre.
Az ételek elkészítéséhez is türelem kell és idő…
Bizony lehet, hogy azért volt ez a sok sérülés, azért lassítottak le, azért kellett kiszállni a sportból, hogy egy másik területen, a vendéglátásban megtaláljam magamat. 24 év után otthon érzem magamat, Olaszország a nyaralást jelenti nekem. Elmegyek a szüleimhez olyankor, de a barátaim közül ketten maradtak, kevés embert ismerek, ha visszamegyek a régi helyekre.
Téged kedvelnek, ugye? Nem gondolják azt, hogy vannak hibáid.
A hölgyek szeretik a hegeket… A tréfát félretéve, nagyon sokan azt gondolnak rólam, amit akarnak. Ez az ismertséggel jár. Szerintem ezek a gondolatok nem valós alapra épülnek – a képernyő vagy a média „szépséghibája” éppen az, hogy úgy kerekíti, tálalja az ember dolgait, ahogy az emberek szeretnék. Holott a média csupán egy lehetőség a megszólalásra. Ha valóban megismer engem valaki, általában meglepődik, hogy nemcsak mosolygós, de kemény is tudok lenni. Szeretek viccelődni, bárhol, de nem vagyok felületes. Elvárások persze vannak az emberek részéről, de hadd keljek fel én is úgy, mint más normális ember, ne kelljen mindig sminkben és hajzselében feszíteni… Pláne én mindenben a természetességet szeretem. Színek, anyagok, lehet őket a modern dolgokkal ötvözni, de legyenek természetesek. Persze sokat köszönhetek a médiának, de amit látok, hogy szerintem túlságosan egyhangúak az üzenetei. Kevesebbszer jelenik meg az, amikor valakikkel jó dolgok történnek. Régebben Olaszországban született egy lap, amelynek az volt a címe, hogy Giornale Bianco, („fehér újság”), amelyben csak a jó hírek jelentek meg, de senki nem volt kíváncsi rá.
Olaszosan, pörgősen, hát nem látszik? Sokan nem értik, hogy miért vagyok ennyire közvetlen. Az ismertség nem jelenti azt, hogy távolságtartó vagyok, vagy hogy a másik ember már nem is létezik! Sok lehetőséget kaptam, de nem vagyok se több, se kevesebb másoknál. Az ismertséget arra használom, hogy pozitív dolgokat tudjak üzenni a gasztronómiáról, az emberekről, vagy arról, ha éppen másképpen látok dolgokat. A közvetlenségemmel, kedvességemmel sokan visszaéltek, ezért nekem is meg kellett húznom a határokat. De egy kis naivitás mindenképpen kell az élethez! Munkámban amúgy maximalista vagyok, és nagyon szeretem, amit csinálok, soha nem a pénzért csináltam. Az alkotás vágya hajt, hogy szebbé tegyem a dolgokat, nem a kapzsiság. Anyám mindig azt monda: rombolni egyszerű, építeni nehéz. Az egész élethez is így állok hozzá, próbálok építeni valamit, itt Magyarországon is, a vendéglátás területén. Mindenhez meg kellett találni a megfelelő hangot, a nyelvet, az üzenetet. A cél, hogy mindenki meghallja, mert ha csak kevés ember érti, akkor az üzenet elveszik. Ha csak a szakmához szólnék, akkor nem jutnék el a háziasszonyokhoz, mert azt gondolnák, hogy túlságosan sznob a dolog, túl magas, túl szakmai.
S te még milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb a húszegynéhány év során?
Megtanultam a magyaroktól, hogy milyen szép hely az én országom. Beszámoltak nekem arról, hogy milyen kedvesek az olasz emberek, milyen szép tájakon jártak… az ember a saját országában a jó dolgokkal nehezebben akar szembesülni. Egy magyar Olaszországban befogadóbb, az észak-olaszokkal ellenétben például nem nézi le a dél-olaszországi embereket, nem is tudja a különbségeket. Nálam az étteremben, ahol olasz is, magyar is dolgozik, mindig azt mondom, hogy együtt kell csinálni. De sokszor ütközik a kétfajta mentalitás. Európa a másságot is jelenti, a különbségeket – nem vagyunk egyformák.
Mi az alapvető különbség szerinted olasz és magyar mentalitás között?
Úgy látom, hogy az olaszoknál a család még mindig fontosabb. Az önállóság nem azt jelenti, hogy elveszíted az otthonoddal való kapcsolatodat. Továbbá a hit megléte. Ez megváltoztatja azt, ahogyan az ember a világot szemléli. A hitet nem lehet elmagyarázni észérvekkel, hiszen ez kinek-kinek szívből jön, nincs rá magyarázat. Lehet beszélni, de inkább példát kell mutatni. A másik oldal pedig, hogy az ember bizonyos elvek vagy elméletek alapján próbál élni, és küzd azért, hogy a választott útján maradjon. Mindenki, minden nép ezért küszködik, hogy szeressék, hogy szeretve legyen… Az én apám énekel, zenél, keresztrejtvényt fejt, az ő életritmusa más, nyugodt. Épp ma reggel ébredtem arra, hogy az nem lehet, hogy én annyira nagy rohanásban élek, hogy a basszusgitáromat nincs időm elővenni, hogy zenéljek! Érzem, hogy kicsit be kéne húzni a kéziféket. Ahogyan apám megértette idős korára, hogy le kell lassulnia, az anyám nem tudja ugyanezt, mert ő olyan, hogy ha leáll, meghal.
A táplálkozással kapcsolatban már nyilatkoztál arról, hogy sajnos gyorsan eszünk, nem nézzük, mit, sőt unalmas, egyforma ételeket fogyasztunk, nem vagyunk kellően tudatosak. Hogyan kéne változtatnunk ezen, amikor ma sokan rohamtempóban élik a mindennapjaikat?
Régen is volt ilyen rohamtempó, de a családnak, a nagyszülőknek ott kéne lenniük. Nem az anyának csinálnia mindent, hanem a nagymama segítségével. Talán utópisztikus az a recept, amit mondok, hiszen mindent a pénz mozgat, és ezért elfelejtettünk élni, de a vidék például sokat tud ebben segíteni. Ott mindenre van idő, de ott reggel 5-kor kel az ember, és este 10-kor már lefekszik. Mert az ember fény-ember, nem vagyunk baglyok, sem egerek… Arra mindenképpen figyeljünk, hogy szezonálisan étkezzünk, és legyen arra igényünk, hogy bizonyos termékeket az ipar „ne nyeljen le”. Ha csak egyfajta almát vagyunk hajlandóak enni, azt, amelyik szép és fényes, akkor az ipar csak olyat fog „gyártani”. Ha kicsi és csúnya, de finom almát is akarunk enni, akkor mondjuk annak az értékét kell kiemelni, például egy közösségi ünnep keretében. Nem kell az egész világon forgalmazni azt az almát, hanem csak kisebb körben, és eköré eseményt lehet szervezni, amely hagyománnyá válhat a településen, a környéken. Ezzel meg is menthetjük azt a terményt, terméket. Ha nem is lehet minden nap lelassulni, de legalább a hét végén tegyük ezt. Ma már én is lelassulok ilyenkor, és bár még mindig a vendéglátás az életem, de megpróbálok több időt tölteni a barátaimmal, azokkal az emberekkel, akiket szeretek.
