A hízott libamáj előállítása több ezer éves múltra tekint vissza. Írásos emlékek bizonyítják, hogy már az ókori Egyiptomban is foglalkoztak libatartással, hizlalással, a libából készült ételek népszerûsége pedig a mai napig töretlen. A libatartás technológiája Egyiptomból indult hódító útjára, majd terjedt tovább a mediterrán országokba. A görög és a római étkezési kultúrának szintén fontos részét képezte a libamáj, de emellett előszeretettel fogyasztották a liba húsrészeit is. Írásos emlékek tanulsága szerint a Római Birodalomban különleges takarmányokkal, tejbe áztatott fügével vagy tejes-mézes búzadarával etették a libákat, hogy a májuk minél nagyobb legyen.
Érdekességek
Az ősi, energiagazdag takarmányok talán legnevezetesebbike a füge, mely a római birodalom összeomlása után is a hízott libák legalapvetőbb takarmánya maradt. A füge egyébként napjainkban is szorosan összefonódik a libamájjal, hisz’ számtalan receptben szerepelnek együtt, ami mögött az az ősi elgondolás rejlik, hogy a fügével etetett és fügével hizlalt májú liba májához minden bizonnyal a füge lesz a legharmonizálóbb kísérő.
Nagy Károly frank császár idejéből származnak az európai lúdtartás szabályozásával kapcsolatos első írásos emlékek, ekkor foglalták rendeletbe a lúdtenyésztéssel kapcsolatos elvárásokat. A XI. századi Magyarországon szintén rendeletben tették kötelezővé a ludak után egyházi tized befizetését. Hazánkban erre az időszakra tehető a libatartás, illetve libafogyasztás meghonosodása. Ekkor az ország minden területén elterjedt a liba parlagi változata, amelynek ősei valószínûleg Görögország felől érkeztek. Ebből az állományból alakultak ki a magyar lúd színváltozatai és tájfajtái.
Amerika felfedezését követően egyre inkább előtérbe került a kukorica takarmányként való alkalmazása, később, a XIX. század közepétől – a kukoricatermesztés fellendülésével – Magyarországon új lendületet kapott a libatenyésztés is. A XX. század elején a magyar parlagi lúd nemesítésére az emdeni fajtát hozták be az országba, a mai változat a parlagi fajta és a külföldi fajták keresztezéséből jött létre. A néprajzi kutatások szerint a libahizlalási szokások tájegységeként eltérést mutattak. Az export célú libahizlalás első sorban az Alföld középső és déli részein honosodott meg. Az északi tájegységeken ez nem volt jellemző, s bár elszórtan Dunántúl és Erdély területén is foglalkoztak ilyen jellegû tevékenységgel, ezek jellemzően a helyi igényeket elégítették csak ki. Tömeges libahizlalás az olyan nagyobb mezővárosainkra volt jellemző, mint például Hódmezővásárhely, Orosháza, Makó, Kiskunfélegyháza, s csak a XIX. század végén kezdték meg a kisebb alföldi településeken is. A parasztoktól kedvező áron vásárolták fel a húskereskedők a hízott libát és máját, s nagy haszonnal tudták értékesíteni a nyugat-európai piacokon. Mindemellett a háziasszonyok a hízott libát, illetve májat a piacokon készre sütve árulták, sőt az igénynek meg felelően akár házhoz is szállították egyes városokban. Erről ad tanúbizonyságot Szinnyei József Komáromi Lapokban írt feljegyzése is:
„Híresek voltak a komáromi lúdölő asszonyok is, akik nagy májra tömték vagy hizlalták a ludakat, aztán kis teknőben hozták a májat házhoz; egy ilyen lúdmáj megsütve, ropogós hájjal egész tállal volt, és pecsenye gyanánt szolgált…”
A víziszárnyasokra, így a libára is jellemző az, ami a vándormadaraknál általános jelenség: költözésük előtt természetes módon zsírt raktároznak el, hogy energiát tartalékoljanak maguknak az útra. Ez a zsír a bőrük alatti szövetben és a májban halmozódik fel. A hizlalást erre a folyamatra alapozzák.
A kiegészítő táplálás ideje a XX. század második felétől, az újszerű gyakorlatnak köszönhetően lerövidült. A fejlődésnek köszönhetően egyes dél-alföldi települések parasztságának elsődleges kereseti forrásává vált libák kiegészítő táplálása. Az 1950-es években azonban a korábban létrejött termelői érdekvédelmi egyesületek megszűntek, a magáncégek államosítás alá kerültek. Az országban mind össze néhány termelőszövetkezet foglalkozott hízott áru elő állítással. A fejlődés ennek megfelelően ebben az időszakban alábbhagyott, jelentős visszaesés mutatkozott a víziszárnyas máj előállításban egészen az 1970-es évekig. Ezt követően ismét fejlődésnek indult az ágazat, majd az 1980-as évekre hazánk a világ legnagyobb libamáj-termelő országává lépett elő. A magyarok mindig is kulturális és gasztronómiai örökségnek tartották a tömött libából származó májat. Hivatalosan 2008-tól nyilvánították Hungarikummá, mivel a hízott libamáj olyan termék, amelyre büszke Magyarország, s amely hazánk számára foglalkoztatási, nemzetgazdasági szempontból is egyaránt fontos.
