Az ún. hüvelyes növények a gabonafélékhez hasonlóan a legősibb termesztett növények közé tartoznak. Egyesek évezredek óta alapélelmiszernek számítanak, mások termesztése az idők során többé-kevésbé visszaszorult vagy éppen előtérbe került, vagy a fogyasztási szokások változtak meg, de valamilyen módon folyamatosan jelen vannak a táplálkozásunkban.
A zöldborsólevest kanalazva valószínűleg nem is gondolunk rá, hogy milyen régóta termeszti az ember ezt a növényt. Nagyon régóta, régészeti leletek szerint már a kőkori ember is fogyasztotta a borsót, az ókorban már szántóföldön termesztették. Nem csak emberi fogyasztásra, hanem takarmányként is értékes, a borsószalma a juhok kedvelt téli takarmánya.
A borsó szárazon hosszú ideig eltartható, ezért sokáig a szárazborsó volt a felhasználás formája, napjainkban azonban a zöldborsó nagyobb népszerűségnek örvend (az iskolai menzán is általában jobban szeretik a gyerekek a zöldborsófőzeléket vagy levest a „betonfőzeléknek” nevezett sárgaborsónál). A modern tartósítási eljárások, a konzerv, a mélyfagyasztás elterjedésével tört előre a zöldborsó, egyszersmind a modern, intenzív szántóföldi vetésforgóba is jól beilleszthető. A zöldborsó még újabb (legalábbis Magyarországon korábban kevésbé ismert) felhasználási formája a cukorborsó, amely fajtáknak az a jellegzetessége, hogy a hüvellyel együtt lehet fogyasztani, mivel az érés során a hüvely kemény, rostos hártyája nem alakul ki. Gyakran mondják cukorborsónak a zsenge zöldborsót is, de azok általában velőborsó fajták, amelyek édesek, viszonylag lassan vesztik el a zsengeségüket, de a hüvely nem ehető.
A borsó rokona a bab, amely hasonlóan ősidők óta termesztett növény, de Amerika felfedezéséig csak a dél-amerikai indiánok fogyasztották, ugyanis itt van az őshazája. A XVI. századtól kezdve Európában is gyorsan elterjedt és sokféle formája és fajtája alakult ki, de a XIX. századig alapvetően a szárazbabként (vagy kifejtőbabként, ha friss) fogyasztották. Ekkor kezdett a zöldbab teret hódítani, nálunk a sárga és görbe hüvelyű fajták terjedtek el, de pl. Nyugat-Európában szinte csak a zöldhüvelyű fajtákat fogyasztják és azokból is az egyenes ún. ceruzabab a legkedveltebb. Nem mondható, hogy egyik jobb lenne, mint a másik, ez inkább fogyasztói szokás kérdése.
Ha hüvelyes növényekről beszélünk, mindenképpen meg kell említeni a lencsét, amely szintén a legrégebbi kultúrnövények egyike (szerepel a Bibliában is, amikor Ézsau egy tál lencséért adja el elsőszülöttségi jogát Jákobnak). Rendkívül sokféle változata ismert, pl. a magok méretét (kis-, közepes és nagymagvú lencsék) és színét (barna, vörös, sárga, zöld) tekintve. A bab és a borsó mellett a lencsének is fontos szerepe volt a régi paraszti táplálkozásban, hiszen magas fehérjetartalmával és egyéb értékes tápanyagaival jól ellensúlyozta a húst, ami viszonylag ritkábban került az asztalra. Napjainkra eléggé visszaszorult a fogyasztása, sokszor csak az Újévkor főzött lencselevesre korlátozódik, pedig érdemes lenne gyakrabban fogyasztani, hiszen a levesen kívül sokféle módon elkészíthető, ráadásul ma már sok olyan változata is kapható, ami korábban nem volt hozzáférhető.
Fotó: theismaili.org
